A tervezett "top5" sorozatom első darabja, ólltájm kedvenceim. Komment nélkül, mert ahhoz most nincs kedvem.:)

A Stripsearch-öt a végére hagytam, egyrészt mert nem lehet beágyazni, másrészt meg mert talán ez a legjobb klip evör. Totális reménytelenség - már akkor tudja, hogy vesztett, mikor még el se kezdte, de egykedvűen elébe megy a biztos végzetnek. A legnyersebb, legdrámaibb videó, amit valaha láttam.

Semmiféle komment nem kell ehhez, a sample-s zene királya.

Egyrészt mert szénné röhögöm magam minden megmozdulásán, főleg amiket régebben művelt a Living Colour-ban. Másrészt mert jól énekel. Harmadrészt mert a Cannibal Corpse a kedvenc együttese, ez önmagában is nagy poén. Negyedrészt, mert ő a vígjátékok Mike Pattonja, ezt nem magyarázom.:)

Baromi rég volt a tavalyi soproni rövid koncert az idióta közönséggel... Olyat akarok, mint a 2008-as Balaton Sound, ahol még a színpadon is végig táncolt mindenki.:) 

Jó kis venezuelai-spanyol rock, jóbarátom videójával. Élőben jobb!:) 

Ez az egyik kedvenc breakcore-om, nagyon szép darab. 

Ez is breakcore, kurva jól, viccesen megvágott videóval (szinte el is felejtettem miatta, h a film maga mennyire unalmas). Bár tudnék így ritmust vágni... (Soha nem fogok.)

Az eredeti 

És a másolat

http://soundcloud.com/emma-creeps/nin-lights-in-the-sky

Vannak még hibái, de egész elégedett vagyok a hangzással. Elkezdtem újra foglalkozni a Poltergeistos cuccommal is, régi filmekből hangmintázni különben is állat.:)

Gyönyörűség!!! Amúgy az enyém is kicsit háromszögfejű, vékony és nagyon hangos, követelődző, van benne tehát vonó:) Ha megnyerem a lottót (pedig nem is játszom), veszek egyet a jelenlegi mellé társnak, hátha nem gyilkolja meg azonnal.:)

Jó rég volt már a budapesti NIN, meg mostanában sajnos nem sűrűn hallgatok. Ezért most itt van pár live, a feszültséglevezetős fajtából. Trent Reznor egyébként a kedvenc színpadi bohócom, baromira tudatos és jó live előadó.

A Flow élményt egy magyar pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály fogalmazta meg 1975-ben, s azóta már számos területen használják előszeretettel ezt a szót. A Flow az a mentális állapot, amelyben a személy teljesen elmerül és elveszik abban, amit csinál - s általában teljes beleélést, erős fókuszáltságot és sikert érez a tevékenység végzése közben.

Tegnap hosszú idő után ismét alkalmam nyílt több órát a zenéimmel tölteni. Nevetséges, hogy mennyire hiányzott már. Egy régebbi NIN-remixemet csiszolgattam, lenyesegettem róla a sallangokat, pontról pontra precízen végigmentem rajta. Kb. 4 órát tölthettem vele, de fel se tűnt.

A végén meghallgattam, és egy hibát kivéve pontosan olyan lett, amilyennek akartam, amilyennek előre elterveztem. És rájöttem, hogy nem ismerek jobb érzést ennél. Elképzelsz valamit, rengeteg időt töltesz a létrehozásával, minden egyes fázisnak örülsz, aztán megrekedsz, megharagszol rá és a sarokba vágod. Hónapokkal később beüt valami a fejedbe, előveszed, és pár óra alatt olyanná teszed, amilyennek mindig is akartad. És akkor kb. extatikus állapotba kerülsz pár percre.

Mindenkinek javaslom, hogy végezzen valami olyan tevékenységet (munka, sport, hobbi, gyerek, akármi), ami képes előidézni nála ilyen élményt. Ez maga a boldogság ugyanis.

Hogy ne nézzen senki túlságosan sznobnak, itt van pár vérbeli popvideó, nem csalás nem ámítás, ilyeneket is szeretek.:) 

Aki képes arra, hogy legyűrje a soul-lal és úgy általában a fekete zenékkel szembeni ellenérzéseimet, az csak nagyon jó lehet. Sade-tól még rnb-t is szívesen hallgatok, végre egy énekesnő, aki nem szirénázva üvölt és nem manírosan liheg, tökéletes eleganciával és természetességgel használja a lélegzetelállító hangját, hozzá még gyönyörű is, és nagyon igényesen, szépen megcsinált videói vannak.

Madonna mostanában szörnyűségeket művel, de a kilencvenes években szinte minden cuccát szerettem, meg alapból értékelem a munkásságát (már megint rohadt modoros vagyok, ez van). Ez az egyik kedvenc videóm tőle, szerintem nem szorul magyarázatra, hogy miért. Rövidfilmnek is beillene, annyira jó. 

George Michael is azok közé tartozik, akiknek még a csöpögős dolgai is tetszeni bírnak. Amúgy pedig ez az egyik kedvenc popszámom, örökké menő (a szövege pláne), a videó pedig hozzá is tesz, a legszebb nőkkel, akiket választani lehet. 

Végezetül itt van Michael Jackson legjobbja, bár a Bad-et vagy a Thrillert is berakhattam volna. Szerintem ő már a kilencvenes években kezdett lerobbanni és trágyát előállítani, azoknak a szaroknak az alapján nehéz elképzelni, mennyire dögös, pozitív értelemben agresszív zenéje volt a nyolcvanas években. Mondjuk ez sokak szerint annak köszönhető, hogy ezeket az albumait Quincy Jones producelte, de akkor is magával ragadó a mozgás, a hang meg a lüktetés.

Nem akarok siránkozni azon, hogy mostanában miket csinálnak, de igenis siránkozom azon, hogy mostanában miket csinálnak ezekhez képest, mennyire unalmas arcok vannak a popiparban. Az milyen, hogy a mostani Nagy Szenzáció Lady Gagát akármilyen képen látom, soha nem vágom, hogy ő az, annyira nélkülöz minden egyéni vonást, a számairól nem is beszélve, amik felismerhetetlenül jellegtelenek? Vissza a kilencvenes évek popzenéjét, légyszi. De az is lehet, hogy csak simán vénasszonyszagú öreg pina vagyok.:)

Az alaptalan féltékenység kb. legyilkolja a bizalmat egy kapcsolatban - a másik félben elsősorban. Ha nem bízhatok a másik irántam való érzéseiben, ha mindig gyanúsítgatásnak vagyok kitéve, egy idő után megvonom a vállamat, és beleszarok az egészbe, nem fog érdekelni a véleménye, előbb-utóbb semmi reakciója se. Nyilván megcsalni még ekkor sem fogom, hiszen eddig se miatta nem tettem, hanem magam miatt, azért, mert nem akarok mással lenni, csak vele.

A féltékenység azok sajátja, akik a párkapcsolatot nem partnerségnek, hanem valami elbaszott férfi-nő iszapbirkózásnak gondolják. "A férfi és a nő soha nem érthetik meg egymást..." - lófaszt nem, pedig a kedvenc íróm vagy.:) Egyszerűen nem kell a szexet minden létező dologba beleszőni, és ott a megértés, a tiszta kommunikáció lehetősége. A fasz- és pinamentes gondolkodásnak sok előnye van, de mostanában a szexualitás (talán az általánosan még mindig uralkodó prüdéria miatt) annyira túlértékelt, hogy nem tudom, mikor fog az emberek elméje kicsit kitisztulni és jobban figyelembe venni az elmét (ami persze nem nemfüggetlen, mint ahogy semmi nem az) a test helyett.

Mondjuk jelenleg leginkább annak örülnék, ha egyetlen férfi elméje tisztulna ki egy kicsit, de félek, hogy erre soha nem fog sor kerülni...

11-12 éves koromban elkötelezett, szinte mániákus Queen-rajongó voltam. Megvan az összes albumuk kazettán, és a szövegkönyv (a Moszkva téren vettem a zsebpénzemből:)) is hányódik valahol (még mindig pontosan emlékszem a szövegek többségére). A mai napnak ez a központi témája, ugyanis ismeretlen okokból kizárólag Queen-számok járnak a fejemben reggel óta.

Azonban míg a többség a nyolcvanas éveket tartja a zenekar csúcsának, nekem a Jazz (1978) volt az utolsó album, amit igazán szerettem tőlük. A Queen nekem örökké az a színes, sodró lendületű, gyakran súlyos rockos banda marad, akiknek a szövegein annyit csámcsogtam kiskamaszként.

Jöjjön hát pár, esetleg kevésbé ismert szám a legkedvencebbjeim közül, bár szinte az összes hetvenes évekbeli albumot berakhatnám egy az egyben.

Szerintem ez kb. a legjobb Queen-szám, Roger Taylor amúgyis a kedvenc dalszerzőm volt közülük. Totál mocskos riffek, cinikus dalszöveg, rekedtes ének, óje!:)

Kevésbé ismert szám a Night at the Opera-ról, jó kis lendületes cucc, ismét érdekes szöveggel.

Ide eredetileg mást raktam, aztán rájöttem, hogy a 74-es Sheer Heart Attack-ról való Brighton Rockot kihagyni hiba lenne. Jó kis színes szám ez is, bomba gitárral. Arról nem is beszélve, hogy furcsa módon 12 évesen ellenállhatatlanul szexisnek találtam ezt az albumborítót.:)

Ez egy érdekes szám, mert nem az azonos című albumon, hanem a 77-es News of the World-on van. A Queen válasza a punkra, amit amúgy nem szerettek (ebben egyetértek, eltekintve egy rövid 14 éves kori divatozós periódustól én se bírtam soha). Amúgy pedig: Iiiii feeeeel soooo inar-inar-inar-inar-inar-inar-inar-inar-TICULATE!:)

A végére íme egy kakukktojás az 1980-as The Game-ről. A Queen válasza a heroinra. Dögös szám, állat basszus, Freddy pedig a szokásos agressziójával énekel, szóval ez is kúl.:)

A Queen nálam kiérdemelte az Örökké Menő címkét, amit csak kevesekről gondolok a "régiek" közül.:)

Ishkur elektronikus zenei útmutatója mindenképpen benne van az elsők között.

Aztán van a Desktopography, világszép háttérképekkel.

Magyar oldal a Színtan, soha nem unom meg a szép vöröseket nézegetni rajta.:)

A szép tavaszi idő miatt (ma sem fáztam még egy percet sem!) pedig ez jár most a fejemben.

Az egyik kedvenc "régi színészem", mert két kedvenc filmemben is szerepel. Az 1955-ös A vadász éjszakájában egyenesen zseniálisat alakít.

Itt pedig Mr. Dick-in-son a Halott emberből.

Nincs más szó rá, mint hogy 78 évesen is rohadt vicces és tökös.:) Vasárnap néztem, és imádtam benne.

Egyébként pedig régi amerikai filmeket nézni is MENŐ. Nagyszerű képek, zenék és hangulatok tudnak bennük lenni, sokkal izgalmasabbak vannak közöttük, mint a mostaniak között. Még egy jelenet A vadász éjszakájából. Hát nem gyönyörű?

Nekem! Elég nagy öröm tud lenni, hogy pont a tavasz legelső mikroszkopikus nyomai környékén születtem. A mai napon pl. végre negyed órával vekker előtt magamtól ébredtem kipihenten, és nem fagytam félholtra munkába menet. Hamarosan eljön az az idő, amikor korán reggel kipattan a szemem, és öregedésem ellenére friss és fiatalos leszek újra.:)

Ez meg akkor legyen egy kis félkész magamutogatás (mert megérdemlem:D), meg emlékeztető, hogy előbb-utóbb be kéne fejezni némelyik cuccomat már, lehetőleg emberi minőségben. És köszönet a gyönyörű énekért Rojeliának, bár úgyse jár erre.

Tavasz remix

Annak örömére, hogy valószínűleg már megint nem fogok tudni találkozni az egyik legkedvesebb barátommal hétvégén (franc az elfoglaltságokba...), itt van két munkája. Az egyik egy eredetihez képest sokkal jobb remix (nyugodtan el lehet hinni nekem, mert én mindig jobban tudom:)), a másik egy sajnos elég gyenge minőségű felvétel a stúdiózásukról. Szerintem baromi tehetséges, hallgassátok szorgalmasan!  

Aki nem szereti őket, azt mondja, színtiszta önzésből állnak, és képtelenek kötődni. Bezzeg a kutyák élnek-halnak a gazdájukért és halálig hűségesek.

A kutyákra lehet, hogy igaz ez, nem tudom, soha nem akartam kutyát, mindig tolakodónak és hirtelennek találtam őket, kiskoromban féltem is tőlük. De hogy a macskákra nem igaz, az biztos.

Ha a cicák személyiségére, lelkére gondolok, az első jelző, ami eszembe jut, az "emberi" lesz. Számomra legalábbis hihetetlenül érthetőek és ismerősek a macskám reakciói, néha mintha magamat látnám (pedig nem régóta van nálam). A környezetére való érzékenysége, az, hogy nem szereti, ha a szokásaiban megzavarják, az, hogy nehezen viseli a tolakodást, és csak akkor lehet vele bármit csinálni, ha ő is akarja, az, hogy mindent megért, de esze ágában sincs engedelmeskedni - ezek a macskák legpozitívabb tulajdonságai szerintem.

Az enyém ráadásul az átlagnál is érzékenyebb idegrendszerű (az idegenektől pl. retteg), és hihetetlenül erős a kötődése és a szeretetigénye is. Az érzelmi intelligenciája pedig simán megközelíti egy 1 éves gyerekét (az értelmi képességei nyilván nem, de ez engem nem is érdekel). Pl. ha valami olyat tervez csinálni, amiről tudja, hogy nem szabad, mielőtt hozzákezd, visszanéz rám, hogy látom-e és mit szólok... Ez a tekintet egy az egyben megegyezik a gyerekek hasonló tekintetével. Abból pedig, ahogyan a szokásos esti félórás simogatás közben (amit mostanában minden nap kikövetel, az ölembe bújik és átölel a kis mancsaival) rámnéz... Hát abból minden kiolvasható. Arról már nem is beszélek, hogy mennyire kecses, vonzó és jószagú kis lény, és mennyire aranyos hangja van.

Szóval, a macska egyértelműen király állat, megérdemel minden jót azért, hogy mellettünk legyen.:)

Ernoke vagyok, 30 éves, zenebuzi. Amióta az eszemet tudom (ok, kb. 6 éves koromtól kezdve) a zenének irracionálisan központi szerepe van az életemben. (Ez annál is érdekesebb, mert a családomban teljesen egyedül állok ezzel.) Mindig volt valami olyan állandó mániám, amiben elmélyedtem éppen, függetlenül attól, hogy ez Webber musicaleinek világa volt 10 évesen, az Európa Kiadó 15 évesen, vagy a Nine Inch Nails jóval később. Élemedett koromnak köszönhetően azonban a kedvenc zenéim már nem nagyon változnak. Nemrég eszembe jutott ennek kapcsán, hogy azt a keveset, amit kedvencemként emlegetek, mennyire másképp szeretem és hallgatom.

Van ugye egyrészt, hogy kit tartok a legjobb zeneszerzőnek. Ez nekem Trent Reznor. Ebben azóta vagyok ennyire biztos, amióta csináltam két Nine Inch Nails-remixet olyan számokból, amiket amúgy nem találtam jónak, és a sávok meghallgatásánál szembesültem azzal, mennyire precízen és finoman vannak azok is összerakva. Most következzék viszont az egyik legjobb NIN-szám minden idők egyik legjobb albumáról.

Aztán van az, hogy kit tartok a legsokoldalúbb, legszórakoztatóbb, legzseniálisabb művésznek, ez Mike Patton. Az ő dolgai azok, amikhez soha nem kell hangulatban lennem, bármikor bármit szívesen hallgatok tőle. Bemutatónak itt van egy jó kis cucc tőle a legkedvencebb albumomról.

Ha valaki megkérdezné tőlem, mi befolyásolta legjobban, hogyan, milyen zenét gányolok, akkor gondolkodás nélkül a Meat Beat Manifestót mondanám, lépten-nyomon azt veszem észre, hogy az ő mintáikat követem. (Ezt a zenecsinálást egyébként nem kell tőlem komolyan venni, csak nekem fontos, amúgy nincs jó hallásom és technikai érzékem sem hozzá). Sajnos tőle egyik kedvencem sincs fent a youtube-on, de azért találtam jókat.

Ha viszont valaki megkérdezné, melyik a kedvenc együttesem, gondolkodás nélkül a Massive Attack-ot mondanám, pedig otthon szinte soha nem hallgatom, és sokmindent többre tartok zeneileg. Itt egyszerűen arról van szó, hogy a negyedik Massive Attack koncertemen is szívdobogva vártam a kezdést, és azonnal sikítozós tinivé változtam, amikor megjelentek a színpadon. Olyan ez nekem, mint egy életen átívelő szerelem, aminek nincs racionális alapja. Ez a felvétel pedig magáért beszél.:)

Eredetileg nem zenei blogot terveztem, úgy látszik azonban, képtelen vagyok túllépni a betegségemen.:) Mindenesetre fogadjátok szárátáttál.:)

Hadd mutassam be egy kedves barátom, KinzoisHere munkáját. Nagyképű kifejezéssel élve, ő az egyik zenei példaképem, és állítólag én is sokban hozzájárultam (pl. névötlet, régi filmekből merítés), hogy azt kezdte el csinálni kb. másfél éve, amit. Hát, tényleg büszkén jelentem be, mert szerintem üdítően friss és egyedi, amit csinál. Szóljon hát hangosan az ének! Aki pedig többre kíváncsi, annak:

http://kinzoishere.tumblr.com/

Ez asszem ideális első bejegyzésnek, úgyis egész nap a fejemben járt. Ez az album (Mr. Bungle: California) amúgyis minden idők legjobbja, iszonyú sokmindent hallgattam már, de soha nem találkoztam érdekesebb és szórakoztatóbb zenével. A szövegektől meg eldobom magam - none of them knew they were robots, ez is mekkora már! Plusz, rockabilly és Frakk a macskák réme keverékzene. A világ sokkal unalmasabb és szürkébb lenne Mike Patton és pajtásai nélkül, az biztos. A zenéiről mindig az jut eszembe, mekkora bazinagy csillogó színes flipper lehet ennek az embernek az agya helyén. Meg kicsit az enyém is olyan lesz tőle, ami jó.