Újabb utálatdarab, ezúttal olyan filmekről, amiket abban a reményben szenvedtem végig, hogy biztosan lesz bennük élvezhető, értékelhető momentum, és a végére biztosan elmúlik az az egyre erősödő ingerültség, amit keltettek bennem. Hát, nem. Vigyázzatok, SPOILER, bár ezeknél a filmeknél szerintem még jó is, ha valaki ezért nem nézi meg őket.:D

1. Finsterworld

Ez egy mélynek, fekete komédiának, emberi természet kifigurázásának álcázott összefüggéstelen kliséhalmaz. Értelmetlen és öncélú képbeállítások, lassított felvételek(örök problémám:D), édeskés zene. Külön zavart benne a helyzetek és a szereplők hiteltelensége. Az egyik legrosszabb film, amit életemben láttam, komolyan. Ráadásul szinte a végéig azt hittem, jön majd valami katarzis, valami fordulat, valami, ami meggyőz az ellenkezőjéről. Megérdemli az első helyet.

2. Charlie Countryman (azaz hülye magyar címmel Halálos szerelem)

Itt is a motívumok és jelenetek összefüggéstelensége és értelmetlensége zavart a legjobban. Mert mi abban a pláne, hogy Charlie megérzi a halált (vagy mi), meg hogy Budapest helyett Bukarestbe, Romániába megy, meg hogy a lány csellózik? Egyáltalán semmi, egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a film tulajdonképpen miről szól. Mert önmagában Shia LaBeouf idióta arckifejezését és idegesítő kutyaszemeit nézni majdnem 2 órán át kurvára zavaró, ha semmi nem történik a filmben. Márpedig én egy jelenetet sem tudnék felidézni, ami valamennyire is izgalmas vagy felkavaró lenne. Az egész egy nagy kínlódás.

3. Utolsó tangó Párizsban

Könnyen lehet, hogy ez a film csak mai szemmel tűnik tömény és nevetséges ostobaságnak. Ráadásul rendkívül elfogult vagyok Marlon Brando iránt is, hiszen minden idők legjobb filmjében játszotta minden idők legjobb zavart elméjű gyilkosát (Apokalipszis most). Úgyhogy Isten látja lelkemet, én nagyon igyekeztem megtalálni benne a jót, a mondanivalót, az életet. Mégis, az enyhe undoron és a "mi ez a totál életidegen baromság" érzésen kívül más nem maradt.

4. Nagyítás

Lehet, hogy nekem az egész lázadásra és "neorealizmusra" épülő olasz filmművészettel van problémám.:D Másra nem tudok gondolni, kb. ugyanazt tudnám erről a filmről is írni, mint az előzőről. Céltalan, értelmetlen és nevetséges. Swinging sixties, te jó ég, milyen rémes lehetett, ha ilyen filmek örökítik meg az emlékét...

5. Az angol beteg

Szeretem a sivatagos, háborús, hosszú filmeket, amik mesének is beillenek. És ebben a filmben láttam először Willem Dafoe-t, akibe azóta szerelmes vagyok, mondhatnám azt is, hogy miatta érdemes volt megnézni. Mégis, még ezt a rohadt trailert sem bírtam 2:21-nél tovább, mert mindent elmond a filmről az az idegeimen játszó rettenetes, nyúlós, ragacsos filmzene, amitől nyüszíteni akarok egy perc után. Lehet, hogy nincs érzékem a lassított felvételen háborúban rohanó szerelmes nők iránt? Vagy a lobogó gyertyaláng szemekben való tükröződésével van bajom? Na mindegy, ez a film volt az első életemben, aminél úgy éreztem, hogy ha még egyszer meg kellene néznem, az már kínzás lenne. Méltó zárás, azt hiszem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.