Ernoke vagyok, 30 éves, zenebuzi. Amióta az eszemet tudom (ok, kb. 6 éves koromtól kezdve) a zenének irracionálisan központi szerepe van az életemben. (Ez annál is érdekesebb, mert a családomban teljesen egyedül állok ezzel.) Mindig volt valami olyan állandó mániám, amiben elmélyedtem éppen, függetlenül attól, hogy ez Webber musicaleinek világa volt 10 évesen, az Európa Kiadó 15 évesen, vagy a Nine Inch Nails jóval később. Élemedett koromnak köszönhetően azonban a kedvenc zenéim már nem nagyon változnak. Nemrég eszembe jutott ennek kapcsán, hogy azt a keveset, amit kedvencemként emlegetek, mennyire másképp szeretem és hallgatom.

Van ugye egyrészt, hogy kit tartok a legjobb zeneszerzőnek. Ez nekem Trent Reznor. Ebben azóta vagyok ennyire biztos, amióta csináltam két Nine Inch Nails-remixet olyan számokból, amiket amúgy nem találtam jónak, és a sávok meghallgatásánál szembesültem azzal, mennyire precízen és finoman vannak azok is összerakva. Most következzék viszont az egyik legjobb NIN-szám minden idők egyik legjobb albumáról.

Aztán van az, hogy kit tartok a legsokoldalúbb, legszórakoztatóbb, legzseniálisabb művésznek, ez Mike Patton. Az ő dolgai azok, amikhez soha nem kell hangulatban lennem, bármikor bármit szívesen hallgatok tőle. Bemutatónak itt van egy jó kis cucc tőle a legkedvencebb albumomról.

Ha valaki megkérdezné tőlem, mi befolyásolta legjobban, hogyan, milyen zenét gányolok, akkor gondolkodás nélkül a Meat Beat Manifestót mondanám, lépten-nyomon azt veszem észre, hogy az ő mintáikat követem. (Ezt a zenecsinálást egyébként nem kell tőlem komolyan venni, csak nekem fontos, amúgy nincs jó hallásom és technikai érzékem sem hozzá). Sajnos tőle egyik kedvencem sincs fent a youtube-on, de azért találtam jókat.

Ha viszont valaki megkérdezné, melyik a kedvenc együttesem, gondolkodás nélkül a Massive Attack-ot mondanám, pedig otthon szinte soha nem hallgatom, és sokmindent többre tartok zeneileg. Itt egyszerűen arról van szó, hogy a negyedik Massive Attack koncertemen is szívdobogva vártam a kezdést, és azonnal sikítozós tinivé változtam, amikor megjelentek a színpadon. Olyan ez nekem, mint egy életen átívelő szerelem, aminek nincs racionális alapja. Ez a felvétel pedig magáért beszél.:)

Eredetileg nem zenei blogot terveztem, úgy látszik azonban, képtelen vagyok túllépni a betegségemen.:) Mindenesetre fogadjátok szárátáttál.:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.